Molnár Ferenc 1878. január 12-én született egy zsidó nagypolgári családba. Édesapja, Neumann Mór (1848–1907) sebész volt, de sokáig üzemorvosként dolgozott: előbb a Margit híd építésénél, majd a Ganz Gyárban. Édesanyja Wallfisch Jozefa volt. A tanulmányait a Lónyai utcai Református Gimnáziumban végezte, majd ahogy egy akkori polgári család sarjaként illő, jogi tanulmányokba kezdett Genfben. Azonban már ekkor is tudta, hogy nem a jogászkodás, hanem az írás tölti majd ki az életét. Miután végleg megszakította tanulmányait, megjelentek írásai az akkori napilapokban, mint a Budapesti Napló, vagy a Pesti Hírlap. Újságíróként kezdte használni a Molnár Ferenc nevet.

Természetesen, ahogy számos kortársa, Molnár Ferenc sem akart megelégedni a szerkesztőségi munkával, amelyet nagyon szeretett, a század elején jelentkezett regényeivel, színdarabjaival. Első nagy feltűnést keltő írása az 1901-ben megjelent szatirikus regénye, Az éhes város melyben a századelő polgárság ifjainak élete elé mutatott görbe tükröt. Még ebben az évben jelenik meg az Egy gazdátlan csónak története című lírai kisregénye, melyben egy 15 éves lány tragikus szerelmi történetét beszéli el. Stílusát tekintve, Molnár Ferenc, már pályája kezdetén is kínosan ügyelt a választékosan szabatosságra, a fiatal író ötletgazdagsága már ekkor is látható. Regényei mellett már az első színpadi kísérlete A doktor úr is nagy sikert aratott az 1902-ben, ezt a művét Pest egyik legújabb színháza, a Vígszínház mutatta be.

A minden ízében pesti, budapesti író leghíresebb műve is egy születendő városban játszódik, főhősei pedig tizenéves gyerekek, akik egyszerre tanulják meg az összetartozást, a bajtársiasságot és szintén együtt ismerkednek az olyan fogalmakkal, mint az árulás, a háború, a halál. Mai fejjel el sem lehet képzelni, milyen is lehetett az a város, ahol ezek a gyerekek töltötték el gyermekkorukat. A Pál utcai fiúk hozta meg Molnár Ferencnek azt az elismerést, mely azóta sem igazán jutott senki másnak a hazai irodalomból.

Színdarabírói ars poeticáját a Játék a kastélyban című darabban, az első felvonásban mondja ki Turai Sándor, színműíró, az egyik főszereplő: Hidd el az nem tréfa: egy darabot jól elkezdeni! Ez egyike a legnehezebb színpadtechnikai problémáknak. Gyorsan mutatni be a figurákat. Vegyük például itt ezt a képet: mi hárman. Három szmokingos úr. Ha nem ennek a nagyúri kastélynak ebbe a szobájába lépnénk be, hanem egy színpadra, épp mikor egy darab kezdődik. Egy csomó érdektelen dolgot kellene összevissza beszélnünk, amíg kiderülne, hogy kik vagyunk.

Színdarabjai leginkább egy témapár köré fonódnak ez pedig az igazság és hazugság keveredése. Főhősei, szereplői egy idő után saját maguk sincsenek tisztában azzal, hogy amit mondanak, amit gondolnak, az igaz, vagy hamis. Mindezt olyan hangnemben tárgyalják Molnár darabjai, hogy művei, a Liliom, a Játék a kastélyban, a Testőr, az Olympia és még lehetne sorolni, a legnépszerűbb hazai előadásokat hozták a magyar színházaknak. Molnár Ferenc ekkor az egyik legnépszerűbb, leghíresebb magyar író volt, már a magánélete miatt is, hiszen első felesége Vészi Margit, író-festő volt, majd másodjára a kor legünnepeltebb színésznőjét, Fedák Sárit vette el. Ez a házasság sem tartott sokáig, de az írót így is folyamatosan nyomon követhette a színházra, jó regényre és a pesti pletykákra éhes közönség.

Molnár Ferenc megérezte, hogy az európai politikai helyzet következtében egyre jobban megfagy a levegő szeretett városában, Pesten. 1937-ben Svájcba költözött, innentől kezdve már alig látja egymást Pest és Molnár Ferenc. Az egyre növekvő fasizmus térnyerése miatt az addig biztonságosnak tartott Svájcot is otthagyja, és a tengerentúlra, Amerikába költözik. Új hazájában, immár harmadik feleségével, Darvas Lili színésznővel él. Itt is íróként, elsősorban színdarab és forgatókönyvíróként él. 1949-ben mutatták be a Broadway-n Panoptikum című darabját. 1952. április 1-jén New Yorkban halt meg.

-emke-

Jobb, mint a vonó! - Szőke Szakáll
A Vonósnégyestől a Casablancáig, avagy a folyamatos utazó

A pesti kabaré egyik legtöbbször idézett mondásának szerzője volt Gartner Sándor, vagy Gerő Jenő, vagy inkább Szőke Szakáll, vagy S. Z. Szakall Cuddles.
Azon emberek közé tartozott, aki Magyarországon, Európában és a tengerentúlon is sikeres művésszé tudott válni.

Honnan is indult ennek a joviális, szarkasztikus humorú pesti zsidónak az élete? Kőbányán született 1884-ben, édesapja sírkőfaragóként dolgozott Kőbányán, aki a családjával a temetővel szemközt lakott. A sokgyermekes családban a gyermek Gartner már korán kitűnt eszességével, szorgalmával, így a kereskedelmi iskola elvégzése után pénzügyi és pedagógiai tanulmányokat is folytat. Belekóstolt a polgári életmódba is, hiszen a Fővárosi Takarékpénztár hivatalnoka is volt egy ideig. Ez a pálya azonban nem tartott sokáig.

A század elején Pesten a kabarék, az orfeumok világa jelentették többek között a világvárosi jelleget. A magyar kabaré atyja nagy Endre által működtetett Cabaret-ban 1908-ban lépett először a világot jelentő deszkákra az akkor már az első névváltoztatáson átesett fiatalember, akit ekkor éppen Gerő Jenőnek hívtak. Elsősorban a saját maga által írt kabarétréfák előadójaként hamar nagy népszerűségre tett szert. Egyik fellépése után, amikor is egy álszakállal lépett a színpadra, egyik kolléganője által ragadt rá a Szőke Szakáll név, innentől kezdve egészen a haláláig ezen a néven szerepelt. Pest akkori kabarészínházaiban lép fel, majd a Royal Sörkabaré, később a Kristálypalota művészeti vezetőjeként is megmutatja tehetségét. Saját jelenetei, egyfelvonásosai mellett, egész estés nagy revüket is színpadra állít. Az egyik jelenete, a Vonósnégyes volt, mely megalapozta Salamon Béla hírnevét, ez a jelenet lett később a hazai kabaréirodalom egyik legtöbbet játszott darabja.

Szőke Szakáll szereplője a tipikus pesti kisember, aki félszeg megjelenésével, olykor a morbiditás határát is súroló poénjaival, a folyamatos „kibeszélésével” nagyon népszerűvé vált. Az írót szinte minden hősével lehetett azonosítani. A történelem különböző fordulatai során Európában, egészen a harmincas évekig nem nagyon érintik pályafutását. Olyannyira, hogy az itthon népszerű kabarészerzőt, előadót felfedezi magának a filmgyártás is. Igaz, nem Magyarországon, hanem elsősorban Ausztriában és Németországban. A német filmgyártás fellegvárának számító UFA cég egyik sztárszínésze lett. Történik ez annak ellenére, hogy folyékonyan, ám erős pesti akcentussal beszél németül.

A náci hatalomátvétel után újra Magyarországra jön, ám nem sokáig marad itthon, 1938-ban úgy dönt elhagyja az országot, Angliában és Hollandiában él és dolgozik. Azonban már itt sem marad sokáig, rá egy évre Amerikába emigrál, ahol rövidesen megkezdi ottani filmes karrierjét.

Itt is karakterszínészként alkalmazzák, melyet elsősorban tehetségének, másodsorban a nyelvtudásának köszönheti, miután angolul is kiválóan megtanul, ám ezt a nyelvet is „pestiesen” beszéli. Több filmben is szerepel, az ottani legendák arról is szólnak, hogy a színész többször is ötletekkel segítette a filmkészítőket, ezzel is növelve ottani népszerűségét. Filmjei közül az egyik legjelentősebb, az azóta is kultuszfilmként emlegetett Casablanca volt, amelyben főpincérként nyújtott maradandót. De számos más moziban is találkozhattak az amerikai nézők S. Z. Szakall Cuddlessal, aki játszott többek között Judy Garlanddal, a gyermek Liza Minellivel, Errol Flynnel, Gary Cooperrel és sok más filmsztárral.

A háború után felvetődött, hogy visszatér szülőhazájába, ám Szőke Szakáll végül úgy döntött, hogy marad Amerikában, hiszen itthon nincs hova visszajönnie, nem magyarázhatja meg magának és másoknak, hogy rokonai bárányhimlőben haltak meg 1944-45-ben.

Végül 1955-ben otthonában éri a halál S. Z. Szakall Cuddlest, vagyis Szőke Szakállt, vagyis Gerő Jenőt, vagyis Gartner Sándort, akinek életében többször is kellett új lakhelyül más városokat, más országokat, más kontinenseket megismernie. Mindenhol megállta a helyét, mindenhol megmaradt magyarnak, pestinek, zsidónak.

-emke-

A költő - Zelk Zoltán

Személyes történettel kell kezdenem ezt a fejezetet. Volt nekem egy kiváló barátom, aki mellesleg egy nagyszerű magyar író volt, Kardos G. György (egyszer megírom az ő történetét is). Élete végén ismertem meg, azt hiszem kevés ilyen nagyszerű ember barátságát mondhattam magaménak. A közelben lakott az Irányi utcában, egyszer felhívtam és elmentem hozzá. Beszélgettünk mindenféléről, irodalomról és más efféle lomról. Gyuri azon kevés irodalmárok egyike volt, akinek nyugodtan elmondhattam véleményemet a szépírókról, költőkről. Az emlékezetes beszélgetés során azt mondtam neki, hogy nálam a magyar költészet tulajdonképpen Zelk Zoltánnal ért véget. Minden, ami utána volt az már – számomra – semmi, mert ezt a nagyságot már senki sem képes túlszárnyalni. Erre Kardos G. Gyuri felpattant, hozott egy Zelk kötetet és felolvasott egy verset. Nem emlékszem melyiket, talán ezt:

Józsefvárosi hajnal

ÉS KÉK ÉS KÉK
és egyre kékebb
és megpattan a cimbalom,
a küszöbről még visszanézek,
nem dübörög már a falon,

nem hullámzik a tánc árnyéka,
egy eltaposott hegedű
gyermekhangon felnyüszít néha
és kék és kék és keserű.

KÉK CILINDERÉBŐL
a hajnal
fákat varázsol, s házakat,
kis kurvák szomorú kalappal
szállnak az ablakok alatt.

Mert mindig is volt, aki szárnyal,
mert mindig lesznek angyalok,
akik ha törött, sáros szárnnyal,
de sohase, sohase gyalog.

EGY FÉLLÁBÚ KOLDUS
zihálva
áll a tejszínű hold alatt,
tört mankójával hadonászva
felkölti a galambokat.

De tudja már, hiába áll ott,
mankójával hiába suhog,
partra vonják a teli hálót
a razziázó hekusok.

FELRÖPPEN A GALAMBOK
csokra
fordul, cikázik, meglazul,
kibomlik és a párkányokra
lassu hullással visszahull.

A kialvó hold füstté lobban.
Kinyit a csarnok. Kosarak,
ládák közt fanyar forrás csobban
szivárog a friss gombaszag.

A RÁKÓCZI TÉRI
padokra
kiül a munkátlan sereg,
csak nézik rozsdás halomba
gyűlő lehullott perceket.

A pad támlájára hajolva
csak ülnek, ülnek, ülnek ott,
csak ülnek, mint akik horogra
várják a tegnapi napot.

HAZÁM VOLT
ez a táj nékem,
e süppedő sikátorok,
hajdan volt hajnalok vizében
most bokáig gázolok.

És ami kék volt, egyre kékebb,
És hegedű és cimbalom,
Ott imbolyog, bármerre lépek,
árnyékom a régi falon.

Amikor Gyuri befejezte a verset, én bizony elbőgtem magam. Felnéztem és azt láttam, hogy Gyurinak is könnyes a szeme. Azt mondta, hogy neki bizony minden alkalommal sírhatnékja támad, ha Zelk verseit olvassa.

Ki volt ez az ember, aki képes volt ilyen nagy hatást kifejteni, közel 20 évvel a halála után?

1906. december 18-án született Érmihályfalván, egy szegény zsidó kántor gyermekeként. Hol másutt is születhetett volna, mint egy nagyon szegény falu, legszegényebb polgáraként, a legromosabb viskóban. Iskolaéveit Miskolcon töltötte, bár az is igaz, hogy tanulmányait nem fejezte be, semmilyen papírral nem rendelkezett.
19 évesen költözött Budapestre, itt került közelebb először a baloldali gondolatvilággal. Költőként is megmutatkozott, első versét a Nyugat közölte, 1928-ban. A neves folyóirat második nemzedékéhez tartozott, az akkor már a pályán lévő kortársai, József Attila, Radnóti Miklós hamar maguk közé fogadták, a gyönyörű magyarsággal író és beszélő fiatal költőt. Olyannyira, hogy első kötetéről (Csuklódon a vér kibuggyan, 1930) Radnóti ír kimagaslóan elismerő kritikát.

Először politikai nézetei, később származása miatt került az akkori magyar világ szélére. Letartóztatják, majd munkaszolgálatos lesz Ukrajnában, később a német megszállás alatt bujkál a fővárosban. Szerencsére az összes megpróbáltatás ellenére átvészeli a vészkorszakot.

Zelk Zoltán, a nagyszerű költő a felszabadulás utáni új világban elismert és sokat foglalkoztatott lesz. Igaz, ehhez hozzájárulnak a Rákosi Mátyást, Sztálint dicsérő versei is. Az irodalomtudósok szerint a személyi kultusz idején megjelent verseiben is megmutatkozott nagyszerűsége, még akkor is, ha ezen versek témája nem volt igaz.

Zelk Zoltán is csalatkozott abban a rendszerben, melynek híve lett, így az 1956-os forradalomhoz kapcsolódott, az Írószövetségben tevékenykedett. Meg is lett az eredménye, hiszen a forradalom leverése után börtönbe került, ahonnan végül 1958-ban, amnesztiával szabadult. Nagyon nehezen illeszkedik be az új magyar társadalomba, az új magyar irodalomba. Magánéleti tragédiák, erősen fojtogató anyagi gondok közepette kezdett újra alkotni. A konszolidáció éveiben újból díjakkal ismerték el költői nagyságát. A hatvanas-hetvenes évek magyar irodalmában egymást érték a Zelkről szóló történetek. Ezek leginkább a barátokról, barátnőkről, a lóversenyről, a kártyáról szóltak. Több magyar író, így Karinthy Ferenc is megírt ezek közül jónéhányat.

Azonban ez a bohém, állandó szorításban élő, mindenkinek folyamatosan tartozó alkotó, a történetekben betöltött szerepén túl, egy dologhoz értett. A versíráshoz. Karinthy írta meg a naplójában Zelk halálakor, hogy soha többet nem hívja fel, hogy beolvassa a telefonba az új versét.

Azt gondolom, amikor Kardos G. Gyurival Zelkről beszélgettem, neki is ez hiányzott a legjobban.

M. Kende Péter (emke)

Karinthy Ferenc Naplójában emlékezik meg Szép Ernőről. A történet szerint 1950 körül az akkorra teljesen elfeledett írót az Írószövetség párttitkára hívta be, hogy a koreaiak elleni támadás ellen készülő antológiába, mely „mindenkit felháborított”, Szép elvtárstól is kérjen verset. A költő erre csak azt felelte, hogy természetesen ő is fel van háborodva, bár a városban azt beszélik, hogy „… mi kezdtük.”

Ki is volt ez a humorát a legnehezebb időkben is megőrző nagyszerű költő, aki élete során – ez az igazi XX. századi közép-európai zsidó sors – többször is hallgatásba volt kénytelen burkolózni?

Alig volt 20 éves, 1904-ben, amikor a falusi néptanító fia Budapestre került, hogy megismerkedjenek egymással, ő és a születő világváros. Az új környezet azonnal befogadta a tehetséges költőt, újságírót, akit teljesen elvarázsolt a város. Az új élete immár a szerkesztőségekben, kávéházakban telt. Természetesen az indulás, azaz a városi újrakezdés neki sem volt könnyű, de az értő füleknek, szemeknek köszönhetően, az 1912-es kötete megjelenésével (Énekeskönyv), Szép Ernő a Nyugat folyóirathoz tartozik. Már az ebben az időben írt versei szóltak a városi életről, de ugyanígy fellelhetők bennük a vidéki emlékek, a korai gyermekkorban olvasott Petőfi versek hangulata is.

1914-ben önkéntesnek jelentkezik a háborúba. Szép hadnagy azonban katonaként sem volt képes megtagadni önmagát, hiszen kardjába a következő mondatot vésette: „Leben und leben lassen”, azaz élni és élni hagyni.

Ezek a gondolatok jellemezték Szép Ernő gondolatait, verseit, írásait egész életében. Témái között megtalálhatóak voltak a vidéki emlékek, a gyermekkori nyomorúságok, a folyamatos szebbre és jobbra vágyás. Mindezek keveredtek a nagyvárosi élet időnkénti kilátástalanságával, a romantikus képzelgésekkel. A leghíresebb Szép Ernő regényben a Lila ákácban ez tökéletesen felfedezhető.

Mennyi Tóth Manci és mennyi Csacsinszky Pali sétált akkoriban Pesten? A regény és a később a könyvből készült film sikere nyomán elémondhatjuk, nagyon sokan voltak.

Azonban Szép Ernőnek, számos más írótársával ellentétben még a színpadon is sikere volt, a 20-30-as évek egyik legsikeresebb színpadi írójának tartották.

Bármennyire is sikeres volt íróként, költőként, sajnos egy idő után őrá is csak úgy tekintettek, mint egy zsidóra, akinek semmihez sem volt joga, azaz kivéve egyre, meghalni. Minden nélkülözés és minden szenvedés ellenére, Szép Ernő nem élt ezzel a jogával, túlélte a folyamatosan erősödő antiszemitizmust, a zsidótörvényeket, a német megszállást, a nyilas terror tombolását.

Joggal lehetett arra gondolni, hogy a felszabadulás utáni új világban, a sok szenvedés
után elismerik Szép Ernő munkásságát. Azonban erre nem került sor, a nagyszerű költő folyamatosan a partvonalra szorult az új magyar irodalomban is. Teljesen elfelejtkeztek róla. Ez számára nem jelentett újdonságot, hiszen akkor már közel 10 éve így élt.

Akkoriban így mutatkozott be: Szép Ernő voltam.

Végül hatvankilenc éves korában halt meg, a Kozma utcai temetőben temették el.

Mi, akik továbbra is nagy élvezettel olvassuk verseit, írásait, bizonyítjuk nem csak volt, hanem még van Szép Ernő.

Olyan csöndet szeretnék

Olyan csöndet szeretnék
Hogy hallván hallgassam
A pillangók szárnyait.

A rózsák jajjait
Szeretném hallani
Mikor odasüt a nap.

Szeretném hallani
Kacagni a tollút
Mikor a szélbe hajbókol.

A hattyúk örömét
Sötét híd alatt úszókét
Hallgatnám hallgatag.

Szeretném hallani
Holdsugár sikolyát
Ha az ablakot találja.

Hallgatnám hallgatnám
A könnyek rívását
Akik az arcon lejárnak.

Süllyednék a tengerbe,
Süllyednék, hallanám
Az emlékek énekét.

Merülj el ki éltél
Mosódj el ki szenvedtél
Múlj el ki gyermek voltál.

-emke-