Zelk Zoltán
A költő - Zelk Zoltán
Személyes történettel kell kezdenem ezt a fejezetet. Volt nekem egy kiváló barátom, aki mellesleg egy nagyszerű magyar író volt, Kardos G. György (egyszer megírom az ő történetét is). Élete végén ismertem meg, azt hiszem kevés ilyen nagyszerű ember barátságát mondhattam magaménak. A közelben lakott az Irányi utcában, egyszer felhívtam és elmentem hozzá. Beszélgettünk mindenféléről, irodalomról és más efféle lomról. Gyuri azon kevés irodalmárok egyike volt, akinek nyugodtan elmondhattam véleményemet a szépírókról, költőkről. Az emlékezetes beszélgetés során azt mondtam neki, hogy nálam a magyar költészet tulajdonképpen Zelk Zoltánnal ért véget. Minden, ami utána volt az már – számomra – semmi, mert ezt a nagyságot már senki sem képes túlszárnyalni. Erre Kardos G. Gyuri felpattant, hozott egy Zelk kötetet és felolvasott egy verset. Nem emlékszem melyiket, talán ezt:
Józsefvárosi hajnal
ÉS KÉK ÉS KÉK
és egyre kékebb
és megpattan a cimbalom,
a küszöbről még visszanézek,
nem dübörög már a falon,
nem hullámzik a tánc árnyéka,
egy eltaposott hegedű
gyermekhangon felnyüszít néha
és kék és kék és keserű.
KÉK CILINDERÉBŐL
a hajnal
fákat varázsol, s házakat,
kis kurvák szomorú kalappal
szállnak az ablakok alatt.
Mert mindig is volt, aki szárnyal,
mert mindig lesznek angyalok,
akik ha törött, sáros szárnnyal,
de sohase, sohase gyalog.
EGY FÉLLÁBÚ KOLDUS
zihálva
áll a tejszínű hold alatt,
tört mankójával hadonászva
felkölti a galambokat.
De tudja már, hiába áll ott,
mankójával hiába suhog,
partra vonják a teli hálót
a razziázó hekusok.
FELRÖPPEN A GALAMBOK
csokra
fordul, cikázik, meglazul,
kibomlik és a párkányokra
lassu hullással visszahull.
A kialvó hold füstté lobban.
Kinyit a csarnok. Kosarak,
ládák közt fanyar forrás csobban
szivárog a friss gombaszag.
A RÁKÓCZI TÉRI
padokra
kiül a munkátlan sereg,
csak nézik rozsdás halomba
gyűlő lehullott perceket.
A pad támlájára hajolva
csak ülnek, ülnek, ülnek ott,
csak ülnek, mint akik horogra
várják a tegnapi napot.
HAZÁM VOLT
ez a táj nékem,
e süppedő sikátorok,
hajdan volt hajnalok vizében
most bokáig gázolok.
És ami kék volt, egyre kékebb,
És hegedű és cimbalom,
Ott imbolyog, bármerre lépek,
árnyékom a régi falon.
Amikor Gyuri befejezte a verset, én bizony elbőgtem magam. Felnéztem és azt láttam, hogy Gyurinak is könnyes a szeme. Azt mondta, hogy neki bizony minden alkalommal sírhatnékja támad, ha Zelk verseit olvassa.
Ki volt ez az ember, aki képes volt ilyen nagy hatást kifejteni, közel 20 évvel a halála után?
1906. december 18-án született Érmihályfalván, egy szegény zsidó kántor gyermekeként. Hol másutt is születhetett volna, mint egy nagyon szegény falu, legszegényebb polgáraként, a legromosabb viskóban. Iskolaéveit Miskolcon töltötte, bár az is igaz, hogy tanulmányait nem fejezte be, semmilyen papírral nem rendelkezett.
19 évesen költözött Budapestre, itt került közelebb először a baloldali gondolatvilággal. Költőként is megmutatkozott, első versét a Nyugat közölte, 1928-ban. A neves folyóirat második nemzedékéhez tartozott, az akkor már a pályán lévő kortársai, József Attila, Radnóti Miklós hamar maguk közé fogadták, a gyönyörű magyarsággal író és beszélő fiatal költőt. Olyannyira, hogy első kötetéről (Csuklódon a vér kibuggyan, 1930) Radnóti ír kimagaslóan elismerő kritikát.
Először politikai nézetei, később származása miatt került az akkori magyar világ szélére. Letartóztatják, majd munkaszolgálatos lesz Ukrajnában, később a német megszállás alatt bujkál a fővárosban. Szerencsére az összes megpróbáltatás ellenére átvészeli a vészkorszakot.
Zelk Zoltán, a nagyszerű költő a felszabadulás utáni új világban elismert és sokat foglalkoztatott lesz. Igaz, ehhez hozzájárulnak a Rákosi Mátyást, Sztálint dicsérő versei is. Az irodalomtudósok szerint a személyi kultusz idején megjelent verseiben is megmutatkozott nagyszerűsége, még akkor is, ha ezen versek témája nem volt igaz.
Zelk Zoltán is csalatkozott abban a rendszerben, melynek híve lett, így az 1956-os forradalomhoz kapcsolódott, az Írószövetségben tevékenykedett. Meg is lett az eredménye, hiszen a forradalom leverése után börtönbe került, ahonnan végül 1958-ban, amnesztiával szabadult. Nagyon nehezen illeszkedik be az új magyar társadalomba, az új magyar irodalomba. Magánéleti tragédiák, erősen fojtogató anyagi gondok közepette kezdett újra alkotni. A konszolidáció éveiben újból díjakkal ismerték el költői nagyságát. A hatvanas-hetvenes évek magyar irodalmában egymást érték a Zelkről szóló történetek. Ezek leginkább a barátokról, barátnőkről, a lóversenyről, a kártyáról szóltak. Több magyar író, így Karinthy Ferenc is megírt ezek közül jónéhányat.
Azonban ez a bohém, állandó szorításban élő, mindenkinek folyamatosan tartozó alkotó, a történetekben betöltött szerepén túl, egy dologhoz értett. A versíráshoz. Karinthy írta meg a naplójában Zelk halálakor, hogy soha többet nem hívja fel, hogy beolvassa a telefonba az új versét.
Azt gondolom, amikor Kardos G. Gyurival Zelkről beszélgettem, neki is ez hiányzott a legjobban.
M. Kende Péter (emke)
Átok - Andresew Iván írása / Népszava
Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy az egész országot megrázta Daróczi Dávid halála. Szinte biztos, hogy nem csak azért érezzük így, mert valaha együtt dolgoztunk vele, a közvetlen közelünkben lett újságíró.
Büszke, egyenes derekú cigányember volt, szerethető méltósággal. Ezért van okuk sírni a magyar cigányoknak: ő volt a legtisztább bizonyíték arra, hogy tehetséggel, elképesztő szorgalommal, tudásvággyal, jóakaratú környezetben nem lehet útját állni senkinek.
Szerettei azt kérték, hogy ne gyártsunk teóriákat arról, hogy miért kellett meghalnia. Butaság is lenne, meg tisztességtelen is, hiszen, ha ő nem üzent, nem adott magyarázatot - ezt egy búcsúlevélben megtehette volna -, akkor merjük föltételezni azt, hogy ez a boldognak és kiegyensúlyozottnak látszó ember, aki soha semmit nem tett véletlenül, aki pontosan tudta, hogy mi a szerepe, és azt is, hogy mi az üzenet jelentősége egy társadalomban, visszavonhatatlan tettével is üzent.
Hogy Daróczi Dávid mennyire fontos volt ebben az országban, az - ha addig nem is gondoltuk végig, mert miért tettük volna - azonnal kiderült a pártok, a társadalmi szervezetek, a politikusok reakcióiból. Az érte, az emlékére gyújtott gyertyák és a siratók számából. Abból, hogy olyanok siratták, akik sose találkoztak vele, akik nem szerethették, mint mi, akik pontosan tudjuk, mit szerettünk benne.
A jegyzőkönyv kedvért azonban meg kell emlékeznünk arról is, hogy még ki sem hűlt Daróczi Dávid teste, a kurucinfón, a Jobbik hivatalos médiapartnerének oldalán már a következő szöveg jelent meg: "1 cigóval kevesebb! Feldobta a prakkert daróczi dávid a HAZAÁRULÓK cinkosa!" Néhány órával később már a követésére szólították föl a cigányokat. Vagyis: akasszák föl magukat, tömegesen.
Ha valaki nem érti, hogy mi lehet ma egy cigány ember lelkében, miféle gyűlöletet kell lélekben túlélni annak, aki soha egy percre nem feledkezhet meg arról, hogy honnan jött, az most láthatja. Olyan emberek között élünk, akik istenfélőnek mutatják magukat, de önfeledten örvendeznek egy ember halálán. Folyamatosan, még a legborzalmasabb alkalmat is kihasználják arra, hogy virtuális gyilkosságokat kövessenek el.
Megátkoztam a kurucinfo szerkesztőit, munkatársait, és mindenkit, aki együttműködik velük. Úgy haljanak meg, ahogy Daró! És ezt komolyan gondolom, erősen kívánom. És most sajnálom igazán, hogy nem vagyok cigány, mert akkor hinném is, hogy fog az átkom.
Önvizsgálatot is tartottam: ezt nem csak dühömben gondoltam így. Azóta eltelt egy nap, és nem csillapodik haragom. Sőt, még növekedett is, amióta elolvastam a nácik hozzászólásait is az interneten. Nem ajánlom értelmes embernek. Megfagy az ember szíve: valóban gyilkos indulatokat keltenek ezek a nyomorultak.
Mindig azt hisszük, hogy van határ. De nincs. Valaha azt hittük, hogy az ember aljasulását a nyilvánosság némiképp visszafogja. Hogy van egy pont, ahol a demokráciának nevezett rend illemtana azt parancsolja, hogy eddig és ne tovább. Erre kitaláltunk egy eszközt, az internetet, amivel előbb találtuk meg a visszaélés lehetőségét, mint azt, hogy miképpen tehetné teljesebbé a demokráciát.
És elfogadjuk a legeszementebb képletet: úgy teszünk, mintha a névtelen mocskolódás és uszítás a szólásszabadság része lenne. Úgy teszünk, mintha nem lennének eszközeink az nyíltan uszító vagy éppen halottgyalázó gyilkoskodás megfékezésére. Sőt úgy teszünk, mintha nem tudnánk, hogy kik ezek az emberek, mintha valami álarcosbálosdit játszanánk, ahol nem illik fölismerni azt, aki takart arccal áll előttünk. A szemünk láttára épül össze sereggé a náci horda az interneten és más médiumokban.
A legszörnyűbb ebben a tehetetlenség. Az, hogy pontosan tudjuk, hiába fordulnánk rendőrséghez, ügyészséghez, bírósághoz, mert nem csak egyenként vagyunk tehetetlenek, hanem együtt is, és ez a történelemben eléggé szokatlan állapot méltán kelt félelmet. Daróczi Dávid meggyalázásakor még üveg se tört, így aztán a rendőrség még rongálás dolgában se kezdene nyomozásba, mint legutóbb, amikor egy lakásban ünneplő zsidókra támadtak kövekkel. Ez bizony a Magyar Köztársaság szégyene. Nincs mentség.
A tehetetlenség szüli az átkomat, és mivel a tehetetlenség érzete nemhogy csökkenne, csökkenhetne, ha a törvényben, a rendben találhatnék biztonságot és bizonyosságot, egyre tehetetlenebb és egyre dühösebb leszek. Bénító düh ez. Volt már ilyen a történelmünkben. Egy költő szinte egy évtizeddel a halála előtt azt írta, hogy "járkálj csak halálraítélt". Aztán versben imádkozott, ameddig csak élhetett, amíg tarkón nem lőtték.
Mielőtt valaki azt mondaná erre, hogy de hiszen ez Európa, itt tarkónlövésről aztán nem lehet szó, az emlékezzen a sorozatgyilkosságokra. Emlékezzen arra, hogy az ötéves Csorba Robika legyilkolása után is ott volt az interneten az az égbekiáltó mondat, hogy nem kár érte: kis cigóból lesz a nagy cigó.
Legyen az az utolsó örömük, hogy a nagy cigóból nem lesz már öreg cigó. Daróczi Dávidot meg majd mi cipeljük a lelkünkben, ameddig marad még lélek bennünk ebben a nyomorult országban.
Andrassew Iván / Népszava
Petőfi Sándor zsidó követője – Szép Ernő
Karinthy Ferenc Naplójában emlékezik meg Szép Ernőről. A történet szerint 1950 körül az akkorra teljesen elfeledett írót az Írószövetség párttitkára hívta be, hogy a koreaiak elleni támadás ellen készülő antológiába, mely „mindenkit felháborított”, Szép elvtárstól is kérjen verset. A költő erre csak azt felelte, hogy természetesen ő is fel van háborodva, bár a városban azt beszélik, hogy „… mi kezdtük.”
Ki is volt ez a humorát a legnehezebb időkben is megőrző nagyszerű költő, aki élete során – ez az igazi XX. századi közép-európai zsidó sors – többször is hallgatásba volt kénytelen burkolózni?
Alig volt 20 éves, 1904-ben, amikor a falusi néptanító fia Budapestre került, hogy megismerkedjenek egymással, ő és a születő világváros. Az új környezet azonnal befogadta a tehetséges költőt, újságírót, akit teljesen elvarázsolt a város. Az új élete immár a szerkesztőségekben, kávéházakban telt. Természetesen az indulás, azaz a városi újrakezdés neki sem volt könnyű, de az értő füleknek, szemeknek köszönhetően, az 1912-es kötete megjelenésével (Énekeskönyv), Szép Ernő a Nyugat folyóirathoz tartozik. Már az ebben az időben írt versei szóltak a városi életről, de ugyanígy fellelhetők bennük a vidéki emlékek, a korai gyermekkorban olvasott Petőfi versek hangulata is.
1914-ben önkéntesnek jelentkezik a háborúba. Szép hadnagy azonban katonaként sem volt képes megtagadni önmagát, hiszen kardjába a következő mondatot vésette: „Leben und leben lassen”, azaz élni és élni hagyni.
Ezek a gondolatok jellemezték Szép Ernő gondolatait, verseit, írásait egész életében. Témái között megtalálhatóak voltak a vidéki emlékek, a gyermekkori nyomorúságok, a folyamatos szebbre és jobbra vágyás. Mindezek keveredtek a nagyvárosi élet időnkénti kilátástalanságával, a romantikus képzelgésekkel. A leghíresebb Szép Ernő regényben a Lila ákácban ez tökéletesen felfedezhető.
Mennyi Tóth Manci és mennyi Csacsinszky Pali sétált akkoriban Pesten? A regény és a később a könyvből készült film sikere nyomán elémondhatjuk, nagyon sokan voltak.
Azonban Szép Ernőnek, számos más írótársával ellentétben még a színpadon is sikere volt, a 20-30-as évek egyik legsikeresebb színpadi írójának tartották.
Bármennyire is sikeres volt íróként, költőként, sajnos egy idő után őrá is csak úgy tekintettek, mint egy zsidóra, akinek semmihez sem volt joga, azaz kivéve egyre, meghalni. Minden nélkülözés és minden szenvedés ellenére, Szép Ernő nem élt ezzel a jogával, túlélte a folyamatosan erősödő antiszemitizmust, a zsidótörvényeket, a német megszállást, a nyilas terror tombolását.
Joggal lehetett arra gondolni, hogy a felszabadulás utáni új világban, a sok szenvedés
után elismerik Szép Ernő munkásságát. Azonban erre nem került sor, a nagyszerű költő folyamatosan a partvonalra szorult az új magyar irodalomban is. Teljesen elfelejtkeztek róla. Ez számára nem jelentett újdonságot, hiszen akkor már közel 10 éve így élt.
Akkoriban így mutatkozott be: Szép Ernő voltam.
Végül hatvankilenc éves korában halt meg, a Kozma utcai temetőben temették el.
Mi, akik továbbra is nagy élvezettel olvassuk verseit, írásait, bizonyítjuk nem csak volt, hanem még van Szép Ernő.
Olyan csöndet szeretnék
Olyan csöndet szeretnék
Hogy hallván hallgassam
A pillangók szárnyait.
A rózsák jajjait
Szeretném hallani
Mikor odasüt a nap.
Szeretném hallani
Kacagni a tollút
Mikor a szélbe hajbókol.
A hattyúk örömét
Sötét híd alatt úszókét
Hallgatnám hallgatag.
Szeretném hallani
Holdsugár sikolyát
Ha az ablakot találja.
Hallgatnám hallgatnám
A könnyek rívását
Akik az arcon lejárnak.
Süllyednék a tengerbe,
Süllyednék, hallanám
Az emlékek énekét.
Merülj el ki éltél
Mosódj el ki szenvedtél
Múlj el ki gyermek voltál.
-emke-
